Életünk során sok különböző ember keresztezi az utunkat és közülük többen fontossá, értékessé válnak számunkra. Azonban – előbb vagy utóbb –, de egyszer eljön a pillanat, amikor el kell válnunk tőlük, el kell búcsúznunk. Ha tisztán és önzetlenül szeretünk, akkor a másik érdekeit tartjuk szem előtt és el tudjuk engedni, hiszen Ő nem a miénk, nem birtokoljuk. Azonban sokszor felébred bennünk a düh, a csalódottság és az elkeseredettség érzése….de valójában mi is van ezek mögött az érzések mögött? Csak nem a saját érdekünk siratása? De bizony. Magunkat sajnáljuk, önző módon viselkedünk és elvárásokat támasztunk a másik iránt. Kérdés az, hogy ez jogos-e, megtehetjük-e? Vagy inkább az lenne a feladatunk, hogy megtanuljunk önzetlenül, birtoklás nélkül szeretni, elengedni és megbocsátani...